Janikovszky Éva Országos Meseíró Pályázat

A 2012. évi országos meseíró pályázat 2012. április 3-án indult, és június 1-jén zárult az ünnepélyes díjkiosztóval a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban. A pályázatra 800 pályamű érkezett, 20 különdíjat osztottak ki. A díjakat Dr. Fodor Péter, a könyvtár főigazgatója, valamint Janikovszky János, az írónő fia ( a Móra Könyvkiadó vezérigazgatója) adta át a nyertes pályázóknak.
A verseny célja az volt, hogy a mai iskolás nemzedék önálló alkotótevékenységét ösztönözze, írás- és kifejezőkészségét fejlessze, irodalom iránti szeretetét fokozza. A pályázat egyben tisztelgés egy olyan írónő munkássága előtt, aki számos művét kimondottan gyerekeknek, fiataloknak írta, és akinek művei egyformán népszerűek, olvasottak az idősebb és a fiatalabb korosztály körében is.
Iskolánkból Gura Bálint 8.b osztályos tanuló pályázatát (a mese  címe: Taréjtalan Frigyes) a zsűri KÜLÖNDÍJBAN részesítette. Felkészítő tanára: André Péterné.

Gura Bálint a díjkiosztó ünnepségen

Gura Bálint: Taréjtalan Frigyes

Egyszer régen, valahol, született egy kakas, akit úgy hívtak, Taréjtalan Frigyes. Azért volt ez a neve, mert szegény kakas már úgy kelt ki a tojásból, hogy hiányzott a taréja. Ezért igazi ritkaságnak számított. A tanyán, ahol élt, igen nagy becsben tartották, és nagyon szerették. A baromfiudvar népe is csodálta. Peckes járásával, gyönyörű, rozsdabarnából rubinvörösbe hajló tollazatával igazi jelenség volt.
Frigyes minden pirkadatkor csodás dallal köszöntötte a környéket. Hangja oly szépen szólt, mint egy trombitaszóló. Erőteljesen, határozottan harsant, mégis szívhez szólóan. Annyira szépen zengett, hogy a többi kakas és az emberek már várták a reggelt. Frigyes felült a kerítésre, és elkezdett játszani szép hangján. Csak úgy szólt és szólt a nóta. A baromfiudvar hatalmas, füves terület volt, tele zamatos friss fűvel, kukoricával, magvakkal. Középen négy kis fatákolmány volt, itt élték mindennapjaikat boldog elégedettséggel. Gazdáik igazi állatbarátok voltak, akik nagy gondot fordítottak minden jószágra. Frigyest pedig különösen szerették. Pedig egy nagyon gazdag ember rengeteg pénzt adott volna a pompázatos kakasért. Frigyesnek volt egy fia, aki egy reggel így szólt apjához:
-          Apa, apa, te annyira szépen énekelsz. Nem akarsz engem is megtanítani énekelni?
-          Fiam, meg foglak tanítani, ígérem!
-          De mikor? – érdeklődött tovább Frigyi.
-          Mondjuk, mit szólnál ahhoz, ha most délután már kezdenénk?
-          Rendben van! – erre a kiskakas boldogan elfutott.
Frigyes békésen leült a kerítés mellé, és nézte a gazdáját, aki éppen egy öltönyös emberrel beszélgetett. Gondolta magában, biztos valami fontos dologról lehet szó. Nagyon kíváncsi természet lévén odalopózkodott, és hallgatózni kezdett. 
-          Hát, sajnos nincs pénz arra a műtétre - hallotta gazdája szomorú szavait -, ha sürgősen nem teszem meg ezt a lépést, akkor….
-          Ne, ne is mondjon semmit! Nekem ez a kakas minden pénzt megér. Ilyen ritkaság nincs még egy a világon - mondta az öltönyös úr.
Erre a gazda búsan válaszolt:
-          Nagyon sajnálom ám, hogy el kell adni, mivel nagyon szeretjük az asszonnyal. Nem csak mert ritkaság, hanem a gyönyörűszép hangja is hiányozni fog, amellyel a napkeltét jelezte.
-          Higgye el nekem, jó kezekben lesz az állat.
-          Elhiszem… Elhiszem…,  és lehajtotta a fejét a gazda.
-          Ma van hétfő, akkor  pénteken egy óra felé eljövök érte. Úgy jó lesz?
-          Igen, tökéletes.
-          Az isten áldja, gazda!
Frigyes nagyon megijedt, zihálni kezdett, csapkodott szárnyaival. Később bánatosan lehajtotta taréjtalan fejét, és azon gondolkodott, most mitévő legyen. Eszébe jutott még régről édesanyja története arról a bizonyos Nagy-Hegyről. Ez a hegy a baromfiak „paradicsoma”. Itt minden volt. Étel, ital, tyúk, de oda csak olyan juthatott el, aki meg bírta mászni a hegyet. Nagyon sok a veszély arrafelé, éjszaka pedig még  csillag sincs az égen. Frigyes nagyon félt, de úgy döntött, hogy nekivág ennek az útnak. Inkább a halál, mint az ismeretlen, távol a szeretett otthontól. Még mielőtt útnak indult, fiától elköszönt, és átadta a vezéri szerepet. A kapuból még egyszer visszanézett, és könnyes szemmel így szólt:
-          Köszönöm, hogy itt lehettem!
Azzal átugrott a kerítésen és elkezdett észak felé menni, amilyen gyorsan csak bírt. Alig futott pár métert, már látta a hatalmas hegy hibátlan ívét az égben kirajzolódni. Tudta, hogy nehéz út áll előtte, de megállíthatatlan volt. Odaért a hegy lábához. Felfelé egy szűk ösvény vezetett, hatalmas fák övezték. Elindult hát az ösvényen, ment, mendegélt, de csak a búbánat kísérte útján. Hirtelen az ösvény véget ért, és egy hatalmas sziklafal előtt találta magát, amin nem volt egyszerű felmászni, mivel csak a falon lévő repedésekbe kapaszkodva tudta felhúzni magát, illetve szárnya csapkodásával is tudott még segíteni. Az utolsó két lépésénél járt, amikor egyszer csak a kapirgálójával egy kis kavicson megcsúszott, és zuhanni kezdett lefelé, de szárnyával még a fal peremén meg tudott kapaszkodni. Így lógott a semmiben, alatta mélységes szakadék. Ekkor segítségért kezdett kiáltozni. Már érezte, hogy alig bírja tartani testsúlyát. Szinte utolsó tollaival tartotta már csak magát,amikor egy vaddisznó elkapta a  szárnyát, és felrántotta. Taréjtalan ekkor elájult. A vaddisznó bevitte a kakast az odvas fába, ami mellett egy patak folyt.  Friss vízzel megitatta, hűsítette forró testét.
Frigyes csak másnap reggel tért magához. Kinyitotta kis szemét, és erősen dörzsölni kezdte. Fogalma sem volt, hol van, azt se tudta, él- e még. Utolsó emléke, amikor a hegyről lóg lefelé.
-          Mi történt velem, hol vagyok? – kérdezte.
-          Jó reggelt! Megmentettelek. A szikláról lógtál lefelé, amikor meghallottam a segélykiáltásodat. Az utolsó pillanatban még fel tudtalak rántani. Azóta pedig több,  mint fél napja alszol egyhuzamban - válaszolt a disznó.
-          Örök hálám!
-          Más is megtette volna, hidd el nekem. Na, és te mit csinálsz  itt, a semmi közepén egyedül?
Erre Frigyes sóhajtott  egy nagyot, és elmesélte neki a gazdái történetét.
-          Hm… - szólt igen fura hangsúllyal.
-          Mi a baj?- kérdezte a kakas értetlenül.
-          Nincs semmi, csak kicsit nézz magadba, és gondold meg, mit csinálsz most éppen, és miért csinálod? Remélem, rájössz te magad is! Na, most megyek, Isten veled! Frigyesnek válaszolnia sem volt ideje, a disznó pillanatok alatt eltűnt.
A kakas nem értette, hogy ezzel mit akart mondani neki a jószág. Leült a patak mellé, és elkezdte nézni a tükörképét. Közben azon járt az esze, amit a disznó mondott neki. Mélyen a szívébe nézett, és rájött arra, hogy amit most ő csinál, az nagyon önző dolog.
-          Miközben a kedves gazdasszonyom nemsokára meghal, én a saját jólétemet féltem?! Én már így is idős vagyok, van egy életerős fiam, aki nemsokára felnő, és át tudja venni a helyemet. A gazdának nincs más választása, el kell, hogy adjon. Most azonnal vissza kell mennem, és várnom  kell a gazdag embert!
Frigyes eszeveszettül elkezdett rohanni visszafelé. Szerencsére a sziklafalnál nem volt gond lefelé, kitárta a szárnyait és repült. Mikor földet ért, történt egy hatalmas baleset. Beleesett egy gödörbe, és kificamodott a lába. Menni alig bírt, csak ugrált sután fél lábon, és szárnyaival csapkodott. A nap már közel volt a delelőhöz, mire kiért az erdőből. Már csak a nagy mezőn kell átmennie, és haza is ér. A tanyához közelítve látja ám gazdáját, aki csak állt a kert közepén, és lehajolva bámulta a földet. Közben a könnyeit is hullajtotta, mert nincs meg a kakas, akkor pedig nem lesz pénz, amiből a műtétet tudják fizetni. A távolból már hallatszott  a tompa zúgás, Frigyes, tudta, hogy jön az úriember érte. Próbált a kerítésen keresztül beugorni, de nem bírt, mert a lába annyira fájt, hogy menni is alig tudott. Úgy döntött , nem szenved tovább, hanem elkezd énekelni. Rázendített a búcsúdalra, amely olyan szívhez szólóan, szomorúan szólt, hogy összesereglett az egész környék, és sírva hallgatta. A  gazdasszony is kijött a házból, már alig tudott menni. Mégis odavánszorgott Frigyeshez , és ölében hozta be a kertbe sérült kedvencét. Ekkorra a kocsi is befutott a ház elé.
-          Jó napot kívánok, jöttem a kakasért – mondta az öltönyös úr, és  már nyitotta a hátsó ajtót, ahol pihent a táskában a pénz.
 A gazda elvette a pénzt, és így szólt:
-          Itt van a kakas, vigye hát!
Erre a mondatra már rakta volna be a kocsiba,amikor az asszony így szólt:
-          Ne, még ne! Kérem hadd, köszönjek el tőle! Úgy szerettem, mint a saját gyermekemet.
-          Persze, nyugodtan.
Magához szorította a kakast és így szólt:
-          Nagyon köszönöm, hogy itt éltél velünk, és köszönöm a reggeli ébresztéseket is. Te mindig a családhoz fogsz tartozni, bármi is lesz, és nagyon sajnálom, hogy ennek meg kell történnie. Remélem, még láthatlak az életben!
Erre a kakast magához szorította, és könnycseppeket hullajtott. Frigyes is sírni akart, de mivel ő egy kakas, a büszkesége nem engedte.
-          El se tudtam képzelni, merre csavaroghattál, de tudtam, visszajössz, mert vagy annyira jószívű, hogy megtedd ezt a nehéz lépést.
Frigyes gondolta magában:
-          Persze! Érted bármit! Nagyon sajnálom azt, hogy egyáltalán megfordult az a fejemben, hogy elszökjek innen, és máshol lustálkodjak, amikor szeretett gazdasszonyom éppen halálos beteg. Nagyon sajnálom…
Frigyest a gazdasszony átnyújtotta a gazdag embernek.
-          Az isten… Az isten áldjon téged, Frigyes!
A műtét végül sikeres lett. A gazdaasszony túlélte. Frigyi pedig olyan szép hangú kakas lett, mint édesapja.
Na és Frigyes? Hát ő…, ő csak élte tovább az életét egy másik országban, ahol mindennap ugyanúgy játszotta a hajnal szép dalát, csak százszor szebben, mert fiára, a gazdára és a gazdasszonyra gondolt, miközben énekelt.